: Paulo Freire

A tizenöt éve elhunyt Paulo Freire (1921-1997), a 20. század egyik legkiemelkedőbb pedagógiai gondolkodója. Magyarországon azonban még a számos nyelvre lefordított és széles körben ismert Az elnyomott pedagógiája (Pedagogia de Oprimido) című főműve sem jelent meg. Ennek egyik oka lehet, hogy hazánkban az általa képviselt újmarxista megközelítés a rendszerváltás után nem talált jó talajra a hazai neveléstudományi diskurzusok földjén.

Freire műveiben újraértelmezte Marxot miközben merített a keresztény perszonalizmusból, az egzisztencializmusból, a humanisztikus pszichológiából is koncepciója kialakításában. Jellegzetes, hogy Lenintől és XXIII. János pápától egyaránt találunk idézeteket főművében. Freire szerint a társadalomban vannak olyan elnyomott csoportok, amelyek csöndre, némaságra vannak ítélve, hangjuk nem tud megszólalni, nem hallható a szociális térben. E megalázott, dehumanizált emberek az eltárgyiasultság szituációjában vannak. A csöndnek és e helyzet fennmaradásnak az egyik oka, hogy az elnyomottak sokszor magukban hordják az elnyomókat (elvárásaikat, céljaikat), s ezért sem tudnak kilépni helyzetükből. Ezt a szituációt kell Freire szerint megváltoztatni szembeszállva az elnyomással egy szeretet által vezérélet forradalommal. Az elnyomottak felszabadítása, emancipációja emberi mivoltuk kiteljesedését jelenti, s ez egyben megszünteti az elnyomók-elnyomottak halálos kettősségét a társadalmakban. Ennek útja: a pedagógiai dialógus a világ megismerését és átalakítását mozdítja elő: az elnyomottal együtt ismeri fel az elnyomás okait, és megteremti azok felszámolásának lehetőségét („nézz – ítélj – cselekedj”). Ez a felismerési folyamat a freirei „tudatra ébredés”: a conscientização. Freire könyve és későbbi művei nagy hatást gyakoroltak az oktatás világára, és egy egész irányzat: az újmarxista kritikai pedagógia kiindulópontját jelentették.

Freire azonban nem csak nevelésfilozófus és elméletalkotó volt, hanem – hűen pedagógiát és politikát egységben szemlélő – elméletéhez egész életében tevékenykedett az elnyomottak felszabadításáért. Felnőttnevelőként kezdte Brazíliában, ahol az 1964-es katonai puccsig ezernyi „kulturális körben” tanultak módszerével az emberek írni-olvasni. Innen Chilébe menekült, majd rövid egyesült államokbeli professzori tevékenység után, 10 éven át volt Genfben az egyházak világtanácsának pedagógiai tanácsadója, segítve a harmadik világbeli oktatási reformokat. Brazíliába 1980-ban tért vissza, ahol a munkáspárt színeiben São Paulo oktatási titkára is volt.

Beküldte: Mészáros György, egyetemi adjunktus, ELTE PPK, drmeszarosgyuri.d@gmail.com

21
dec 2012
SZERZŐ
ROVAT Ki kicsoda?
HOZZÁSZÓLÁSOK 0 hozzászólás
CÍMKÉK