: Villáminterjú Pusztai Gabriellával, az MTA doktorával

Pusztai Gabriella, a Debreceni Egyetem Neveléstudományok Intézetének munkatársa novemberben védte meg akadémiai doktori disszertációját. Ebből az alkalomból kérdezte őt rovatvezetőnk, Trencsényi László.

Trencsényi László - Milyen érzés az, hogy hosszú idő óta újra van friss akadémiai doktora a neveléstudományoknak és az te vagy?

Pusztai Gabriella – Nagy öröm számomra, hogy a neveléstudomány új akadémiai doktorral fog gyarapodni, hisz ezzel árnyalatnyit korrigálja más tudományágakhoz képest tapasztalható akadémiai lépéshátrányát. Érzésem szerint jó hír ez a vidéki egyetemeken dolgozók számára, hisz azt mutatja, hogy akár egy nem fővárosi illetékességű kutató is léphet előre. A tiszántúli Magyarország különösen fontos eredménynek könyveli el, hogy ezúttal Debrecen adhatja az utánpótlást, méghozzá hosszú idő után belső forrásból. Szorgalmas és tehetséges kutatónő társaim azt az üzenetet olvashatják ki ebből, hogy a közeli jövőben valószínűleg őket is készek befogadni a neveléstudomány legkiválóbbjai közé. Az, hogy fiatalabbak, vidékiek és nők is megjelenhetnek akadémiai doktorok körében, kifejezetten erősíti és gazdagítja a neveléstudományi kutatók közösségét.

 

TL. - Mit tartasz disszertációd 3 legfontosabb eredményének?

PG. - 1. A disszertációm egyik fő értéke, hogy új tudományos modellhez kapcsolódó kutatási eredményeket foglal össze. A munka elméleti rétege a társadalmi tőke koncepció mobilitási elméletként való értelmezésének bevezetése a feloktatás-kutatásba. A társadalmi tőke reprodukciós determinizmusokat kompenzáló hatásáról szóló elméletet Coleman eredetileg a közoktatási kutatások alapján megfogalmazta meg, s már korábbi műveimben is felhívtam a figyelmet arra, hogy ez a megközelítés új impulzusokat adhat a hazai oktatáskutatás diskurzusának, melyben az oktatási intézmények mozgásterét, funkcióját leszűkítve értelmező, s a társadalmi státus szerinti szelekciós szerepre egyszerűsítő felfogás dominál. A társadalmi tőke elmélete egy másik értelmezési keretet kínál fel azzal, hogy felveti az intézményi hatás kérdését, kitágítja az oktatási intézményekben tevékenykedők közös cselekvési terét, lehetőségeit, s persze felelősségét is.

2. Mivel az intézményi hatások eredményességre gyakorolt hatását igyekeztem megragadni, megkerülhetetlen volt a felsőoktatási eredményesség-fogalommal való kritikus szembenézés. Az oktatáskutatásban forgalomban levő  eredményesség-felfogások hiányosságának tartom, hogy nem vállalják fel diszciplinárisan konzekvens, önálló neveléstudományi koncepció megfogalmazását, hanem más diszciplínáktól kölcsönzött, az oktatási rendszeren kívüli hatások befolyását tükröző, túlzottan rövid távon gondolkodó, a hallgatói összetétel diverzitására érzéketlen és egydimenziós vagy nagyon szűk horizontú koncepciók tartják őket uralmuk alatt. Fontos eredménynek tartom, hogy egy jóval komplexebb felsőoktatási eredményesség értelmezést sikerült a szakmai diskurzus számára felkínálnom, melyben az oktatási rendszer önálló értékduáljának figyelembe vétele, a hosszú távú pedagógiai hatás prediktorai és a várható értékhez képesti elmozdulás mozzanata egyesíti erejét egy többdimenziós modellben.

 3. Munkám talán harmadik legjelentősebb eredménye a nem-tradicionális hallgatók pályafutásának és értelmező közösségeiknek az eredményesség alakulására gyakorolt hatásának feltárása. A nem-tradicionális hallgatók felsőoktatási térnyerése egész Európában jelentős, s noha eredményességük oktatáspolitikai prioritás, a róluk alkotott szakirodalmi kép sokszor egydimenziós. A hallgatók nem-tradicionális karaktere egyelőre sok madártávlatú, kevéssé finom elemzés előtt rejtve marad, hiszen vannak olyan dimenziók, melyekre nem kérdeznek rá a kutatások. A leggyakrabban elérhető, adatbázisokban azonosítható mutatók (a társadalmi státus, az iskolai pályafutás állomásai, a települési háttér), azonban keveset foglalkozunk a hallgatótársadalom kulturális és interakciós diverzitásával. A felsőoktatás átstrukturálódása nyomán különösen a perifériális régiók és egyes képzéstípusok hallgatótársadalmában meghatározó tényezővé váltak a nem-tradicionális a hallgatói csoportok, s ezzel a hallgatói szocializáció sajátosan újszerű mintázatai jöttek létre. A hazai felsőoktatás-kutatási diskurzus számára eddig nem tűnt relevánsnak az összességében igen heterogén hallgatótársadalom kisebb-nagyobb szervezeti egységeinek homogenitását vagy heterogenitását vizsgálni, pedig egy-egy intézmény sajátos arculata igazán csak ilyen módon leírható. Az intézményi hallgatói közösségek kompozíciója, összetétele, s ezek összeadódó kontextuális hatása az egyetemek, főiskolák oktatáson és kutatási funkción túli, ún. harmadik missziójának azonosítása érdekében igen releváns kérdés, mint ahogy erre rámutat a disszertációm.

 

TL. - Mik a terveid?

PG. – Az akadémiai doktori cím megszerzése esetemben nem öncél volt. A célkeresztben a szép eredményekkel és önálló kutatási arculattal rendelkező debreceni doktori képzés folyamatosságának biztosítása és szakmai megerősítése állt. Természetes, hogy programalapító elődöm iskolateremtő eredményessége példaként áll előttem, de nemcsak folytatni szeretném az általa megkezdett munkát. Úgy vélem, egyéni színnel bíró kutatási érdeklődésem, elméleti beágyazottságom, kutatás-módszertani hátterem kitapinthatóan önálló vonulatot képez a neveléstudományban. Disszertációm egy problémakör első átfogó elemzése volt, egy sereg, nemzetközi kutatásokban kiemelten tárgyalt jelenség hazai vizsgálata nyitva maradt, feladatot adva a további kutatásnak, melyet más doktori iskolák hasonló érdeklődésű kutatóival összefogva egy MTA felsőoktatási kutatócsoport keretében szeretnénk elvégezni.

 

TL. - Üzensz-e  valamit „öcséidnek, húgaidnak, bátyáidnak, nénéidnek”?

PG. – A fiatal kollégáimnak nemhogy üzenek, hanem nap mint nap támogatom és ezentúl is támogatni szeretném őket. Sok tehetséges fiatal kutató van, aki intézményi körülményei, a korábbi generációhoz képest sokszoros oktatási terhelése, a szakmai, publikációs lehetőségekből való sorozatos kívül rekedése miatt nem kap neki megillető figyelmet.  Emberfeletti szorgalomra és bölcs mentorokra lenne szükség az előrelépéshez, s amennyiben nem figyelünk rájuk, az súlyos veszteséget jelenthet a neveléstudomány egésze számára. „Öcséimet, húgaimat” kitartó munkára, bátyáimat, nénéimet az ő önzetlen támogatásukra, s ezzel a neveléstudomány jövőjébe való befektetésre szeretném bíztatni.

Az interjút készítette Trencsényi László rovatvezető, trencsenyi.laszlo@ppk.elte.hu

28
dec 2012
SZERZŐ
HOZZÁSZÓLÁSOK 0 hozzászólás
CÍMKÉK