: Szendrei Juliannától búcsúzunk

 „Aki tett valamit, nem magáért, hanem másokért, mindenkiért, az megmarad.”

(Szabó Magda)

Február 12-én utolsó földi útjára kísértük Szendrei Juliannát. Amikor hozzánk közel álló ember megy el, mindig igazságtalannak, mindig túl korainak érezzük. Megrendülten gondolunk rá mennyi mindent kellett volna még elmondanunk neki, mennyi mindent szerettünk volna megkérdezni, mennyit tanulhattunk volna még tőle.

Julitól bármikor lehetett tanulni valamit az életről, a szakmáról, hiszen lelke legmélyéig valódi tanár, igazi pedagógus volt. Nem csak akkor, ha együtt dolgoztunk, akkor is, ha a folyosón kísértem a terméig, ha a lépcsőn segítettem felmennie az irodáig, vagy ha együtt sétáltunk hazafelé, rá kellett döbbennem, hogy megint megoldást találtam egy problémára, amelynek talán a létezéséről sem gondolkodtam előtte. Gondosan ügyelt rá, hogy a választ mi találjuk meg, ritkán jelentett ki dolgokat, és sohasem erőltette ránk a véleményét, csak rámutatott a mozaik darabkáira, és hagyta, hogy mi magunk rakjuk össze a teljes képet, mi magunk jöjjünk rá a saját válaszunkra. A tanításban is pontosan ugyanígy dolgozott. A mindennapokban, és a tanteremben is bölcs távolságtartással, a háttérbe húzódva vezetett rá a helyes útra, soha nem éreztette tudásbeli, szakmai fölényét, tekintélyét, amitől hallgatóságában csak a félelmet, a kisebbrendűségi érzést, a szorongást növelte volna. Nem megkérdőjelezhetetlen tudású mesterként, hanem mentorként, partnerként, egyenlő társként tekintett ránk.

Életútját áttekintve csodálhatjuk sokoldalúságát, mély szakmai tudását, szerteágazó érdeklődését. Matematika-fizika szakos tanárként végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, tanított általános iskolában alsó és felső tagozaton, gimnáziumban, szakközépiskolában és a felsőoktatásban. Diplomája megszerzése után az Országos Pedagógiai intézet munkatársaként részt vett a komplex matematikatanítási kísérletben, a felső tagozatos tervek kialakításában, tankönyvek, feladatlapok, munkafüzetek, eszközök kidolgozásában, a ’78-as tanterv szerkesztésében és megírásában. Később az érettségi feladatok, az OKTV feladatok előkészítése és összeállítása is az ő felügyelete alatt történt, majd a 1995-ös és a 2003-as NAT kidolgozásában is szerepet vállalt. 1991-tól az ELTE TÓK Matematika Tanszékének tanszékvezetőjeként a matematika szakos tanítók és óvópedagógusok képzését vezette. Részt vett a Debreceni Egyetem Matematika Doktori Iskola Matematika-didaktika programjának létrehozásában, ahol tanárként és témavezetőként is dolgozott. Ezen kívül számtalan előadást tartott hazai és külföldi egyetemeken, több nemzetközi folyóirat szerkesztőbizottsági tagja, nemzetközi szervezetek vezetőségi tagja, a CIEAEM bizottsági elnöke, több szakmai díj birtokosa, számos pályázat koordinátora.

Főbb kutatási területei a tanulási nehézségek eredete és leküzdése, az anyanyelv és a matematika kapcsolata, a hátrányos helyzetű tanulók segítése, a játék matematikája, a valószínűségi gondolkodás fejlődése, és a modern eszközök használata az oktatásban. Élete egyik fő feladatának mestere és példaképe Varga Tamás munkájának, gondolatainak, matematikatanítási módszereinek továbbörökítését tartotta, hitte, hogy nem csak a matematika tanításának, hanem megszerettetésének is helyes útja ez. Küzdött az iskolai esélyegyenlőségért, az integrált oktatásért, a komprehenzív iskoláért, a tanulási nehézségekkel küzdők felzárkóztatásáért.

De róla beszélve nem szorítkozhatunk csak a matematikai, didaktikai, pedagógiai szakértelmére, kimagasló szociális érzékére, mély emberismeretére. Legalább négy nyelven beszélt, jártas volt a képzőművészetekben, művészi szinten festett, zenélt, kézimunkázott.

A feljebbvalóm volt, és ugyan rövid ideig, de a tanárom is. Kollégájaként és diákjaként is tudtam, arra törekedett, hogy elhiggyük, képesek vagyunk arra, amire vállalkoztunk, amit feladatként kaptunk. Hogy próbálkozásaink, még ha hibákkal telik is, de ettől nem kell félnünk, ezekből is csak tanulhatunk, többek lehetünk általuk. Mi, akik ismertük, tiszteltük és szerettük, mi mást tehetnénk, mint a magunk szerény képességei szerint folytatjuk munkáját, hiszen ő maga is azt vallotta, hogy amit befejeztünk, aminek folytatásához nem tartjuk magunkat képesnek, az megmerevedik és elhal.

Az utolsó pillanatokig dolgozott, előadást tartott akkor is, amikor már nehezére esett a beszéd, bejárt a munkahelyére akkor is, amikor már menni alig tudott. A végsőkig harcolt betegsége ellen, és bár hosszú küzdelmében alul maradt, mégis emelt fővel távozhatott. Az, hogy már nincs köztünk felmérhetetlen veszteség nem csak családjának, barátainak, kollégáinak, szakmájának, de hálával gondolhat rá mindenki, aki bár nevét sem ismerte, de az elmúlt negyven évben Magyarországon matematikát tanulhatott.

Beküldte Dancs Gábor, doktorandusz. ELTE Neveléstudományi Doktori Iskola. gabor.dancs78@gmail.com

22
febr 2013
SZERZŐ
ROVAT Emlékezés
HOZZÁSZÓLÁSOK 0 hozzászólás
CÍMKÉK