: Elköszönő méltatás a pedagógusok nevében

91 év, közel egy évszázad – nagy idő – keveseknek adatik megélni… Ráadásul milyen évtizedek? Benne foglaltatik az igencsak zűrös XX. század (Trianon után, Erdélyben felnőve, a még huszonéves fiatalként megélt II. világháború, tanulmányok és családalapítás), de a legutóbbi 12 év, a nem kevésbé kavargó XXI. században sem elhanyagolható.)

Ádám György esetében eseményekben imponálóan gazdag ez a történeti léptékkel is jelentős, túlzás nélkül nemzeti sorsfordulókhoz kapcsolódó időszak. Mivel ezekkel az évekkel közvetlenebb módon, hitelesebben mások foglalkoznak, ezért a pedagógiai szempontból érettebb, a tudását és bölcsességét már a követő generációknak átadó Ádám Györgytől szeretnénk most elköszönni. Különösen fontosnak érzem kiemelni Professzor úrnak azt a társadalmi szerepvállalását, melyet önzetlen módon, példamutató morális tartással, a Magyar Pedagógiai Társaság elnökeként vállalt fel másfél évtizeden át. Ma Magyarországon civil társadalmi szervezet elnökének lenni – 15 éven át – nem kis vállalás, különösen akkor, ha azt a társadalmi-gazdasági kontextust szemléljük, mely az adott korszakra és az adott szervezetre sajátosan jellemző.

Ádám Györgyöt 1994-ben választották meg a Magyar Pedagógiai Társaság elnökévé. Egy olyan nagy múltú társaság első számú, szimbolikus vezetője lett, melyet 1891-ben az oktatás megújulásának szelleme hozott létre. A stabil és progresszív szakmaiságot képviselő, erkölcsi mintát nyújtó társaság első elnökei is egyetemi tanárok voltak: Heinrich Gusztáv professzor 1892-1904 között tizenkét évig, Fináczy Ernő professzor, a neveléselmélet ma is kiemelkedő hatással bíró tudósa, ezt követően 20 évig töltötte be az elnöki funkciót.

A Társaság a hazai nevelésügy progresszív szervezeteként jelentős hatást fejtett ki, különösen akkor, amikor a szakmai-társadalmi konszenzus kísérte a magyar iskolaügy fejlesztésének erőfeszítéseit. Ezért is tanulságos a Pedagógiai Társaság élettörténetének betiltó kényszerszüneteire utalni: ilyen volt a német megszállást követő 2 év, illetve az 1950. évi belügyminiszteri rendeletet követő 17 év. A hazai nevelésügy nehéz évei voltak ezek, de egyáltalán nem tekinthető problémamentesnek az Ádám György elnökségéhez köthető 1994-2009 közötti időszak sem.

A válságban és reformtörekvésekben egyaránt gazdag időszak kiemelkedő jelentőségű civil-szakmai kezdeményezése volt az 1993-ban megtartott VI. Nevelésügyi Kongresszus, melyet a Magyar Pedagógiai Társaság kezdeményezett. Ebben az időszakban a kormányzati ciklusokon át konzekvensen érvényesülő törvényi keretek hol teljesíthetetlenül tág teret adtak a nevelés-oktatás gyakorlatának, hol pedig a hirtelen szűkülő gazdasági források kényszerítették kompromisszumokra és irányváltásra a hazai oktatásügyet és a pedagógus szakmát. A neveléssel-oktatással hivatásszerűen foglalkozók számára a Magyar Pedagógiai Társaság a legnagyobb szakmai-civil szervezetté vált ezekben az években, és a nevelésügyben az eredeti szándékok megvalósítójaként volt képes működni.

Az eredeti hitvallás beteljesítése és e misszió következetes érvényesítése, Ádám György személyéhez, bölcs és következetesen határozott szakmaiságához, a progressziót mindig vállaló egyéniségéhez kapcsolódott. Személye tudósként és emberként hiteles és morális szempontból egyértelmű támpontot kínált ezekben az években a hazai közoktatásügy, különösen az ezredforduló időszakára jellemző útkereső próbálkozásaihoz. Elnöki tevékenységének kezdete és záró szakasza is a magyar oktatásügy jelentős eseményéhez, a Társaság által kezdeményezett és szervezett Nevelésügyi Kongresszushoz kapcsolódott.

A 2008 augusztusában megtartott VII. Nevelésügyi Kongresszus józan ajánlásaira és szakmai késztetéseire ma is az egyik leghitelesebb szakmai referenciaként tekinthetünk.

Szorosabb személyes kötődésem Ádám Györgyhöz is ezekben az években formálódott: 2007-ben a Tanulás életen át akadémiai elnöki bizottság keretében azzal az illúzióval kezdtünk munkába, hogy a hazai tudományos élet figyelmét felkeltve, és a kormányzati ingerküszöböt is túllépve sikerül a konzervatív, az intézményi oktatás-nevelés mindenkori problémahalmazába bonyolódó szemléleti korlátok leépítését megkezdeni, az ezzel kapcsolatos felismeréseket tudatosítani. Mint annyi mindenben, ebben sem sikerült korszakos áttörést elérni. Az elittanulásban élre törekvő szándékok Európa sereghajtójává tették a hazai felnőttoktatást, és az életen át tartó tanulás ügye olyan szlogen maradt a mai napig, mely sokaknak egyre kevesebbet jelent (sajnos). Az „ügy” sikertelensége azonban nem feledteti a tényt, hogy Ádám György a pszichofiziológus, élő példája volt annak, hogy – idézve őt –„az agy működése: a felhalmozás és kirekesztés – az agyban a genetikailag rögzített, hálózatokba szerveződött idegsejt-tömegeknek ez a begyűjtő és egyben kiszűrő, szakadatlan, mindhalálig érvényesülő, kettős arcú tevékenysége biztosítéka és egyben meghatározója annak az általános érvényű működésnek, amit life long learning terminussal jelölünk.”

Bár e lényegi gondolat a pszichofiziológus szakmaiságát, tudományos felismerésének egyetemes jellegét emeli ki, azonban Ádám György emberségét, a köz szeretetére való kiemelkedő képességét is szeretném Társaságunk nevében kiemelni. Idézve a legnagyobb magyar, Széchenyi István ismert, bár ritkábban használt gondolatait, melyek ezen alkalom esetében joggal kapcsolódnak Ádám Györgyhöz – „Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen” és egyúttal a pedagógusok iránti elkötelezettségét is megköszönve „Akkor élsz, ha másokért élsz.”

Beküldte Benedek András, egyetemi tanár, a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke. benedek.a@eik.bme.hu

27
márc 2013
SZERZŐ
ROVAT Emlékezés
HOZZÁSZÓLÁSOK 0 hozzászólás
CÍMKÉK