: Vitányi ’90

Szaktudományunk szempontjából a kreatív-generatív művészeti nevelés, az ifjúsági kultúra, a közösségi művelődés jelenségcsokra emelkedik ki a szociológus-közéleti személyiség életútjából. Köszöntésül Ráday Eszterrel 2002-ben, a Beszélőben megjelent interjújából idézzük fel emlékeit eszmélésére, a külön tanulmányban is megörökített „közösségei” világára.

Azt akarja mondani, hogy kétszeresen volt deviáns? 
Igen. Nem kerültem bajba, pedig állandóan rebelliskedtem ebben, abban, amabban. Ha nem lettem volna úrifiú, akkor talán kicsapnak. De nem csaptak ki, és ebben a furcsa helyzetben, ezzel kezdődött az én politikai történetem. A kiskunhalasi KIE-ben folytatódott, a Keresztény Ifjúsági Egyesületben, ahol a helyi parasztgyerekekkel és iparosgyerekekkel jöttem össze. Sok mindenfélét csináltunk, népdalokat énekeltünk (ott találkoztam a népdallal), és ott fedeztem fel igazán, hogy nemcsak gimnazisták vannak a világon, hanem szegény gyerekek is. Nem volt ez szakítás a gimnáziumi közösséggel, de észrevettem, hogy az élet bonyolultabb, mint ahogy addig képzeltem, mint ahogy a saját társadalmi rétegemből belülről látszott. Ennek a KIE-nek egyébként volt jobb- és baloldali ága, de nekem akkor fogalmam sem volt erről. Aztán ez elvezetett engem Bartókhoz, a népi írókhoz, és máris készen álltam arra, hogy kilépjek az osztályomból.

Ekkor kezdődött az a sorozat, amelynek eredményeként annyi közösséghez tartozott élete során, de mindig kicsit vitatkozó pozícióban, kicsit kívülállóként? Egészen odáig, hogy az MSZP-ben értelmiséginek tartják, az értelmiség soraiban viszont pártvezetőnek vagy mozgalmárnak.

Csakugyan többféle mozgalomban vettem részt. Mint szociológus pedig elméletileg is foglalkoztam ezzel a témával, az egyén és a közösség kapcsolatával. A kedvenc elméletem ezzel kapcsolatban Victor Turner antropológusé, aki azt mondja, hogy az értelmiségnek éppen a liminalitás a sajátossága. Mindig a küszöbön áll, nem csak egy közösségben van benne, hanem többen, és a közösségek között is egyeztetnie kell.

Akkor beszéljünk kicsit az első közösségről, ahonnan ahogy mondta kilépett. Ez egy igen-igen barátságos dzsentri közeg volt, amely egy cikkében olvastam mindig mint saját fiát, vacsorával, barátságos szóval és öleléssel fogadta, és mégis megtagadta őket. Ennek muszáj volt így történnie? Törvényszerű volt ez, vagy ma már másképp is el lehet gondolni?

Én a magam számára törvényszerűnek éreztem, hiszen mindez a harmincas években zajlott, amikor Magyarországon a legjobbak mind azt gondolták, hogy az ezeréves Magyarországnak mégiscsak le kellene már ráznia magáról a feudalizmust. Ezt az összes színvonalas szellemi mozgalom a népi íróktól Máraiig, Adytól Bartókig, Jászi Oszkártól József Attiláig hirdette. Engem éppen Bartók vezetett ide. Tanultam zenét, de odahaza a családomban (ahol szerették és értették a komolyzenét is) magyar zenének mégiscsak a magyar nótát tartották. Sárospatakon, a kollégiumban a zenetanárunk, Szabó Ernő, aki nagyon” „bartókos” ember volt, nagyszerű ember, eljátszotta nekünk Bartók Hét magyar táncát, amitől én megrendültem. Azt gondoltam, hogy „te jóságos isten, nem az a magyar zene, amit én eddig ismertem”. És abban is megrendültem, hogy a zene, ha igazi, nemcsak konszonanciákból áll, hanem disszonanciákból is, nemcsak az örömet fejezi ki, hanem a szenvedést is. Aztán azt is megértettem, hogy itt a népről van szó, a nép pedig nem egészen olyan, amilyennek én gondoltam. A nép nemcsak én vagyok, és az én köreim, hiszen ebben az országban tízmillió ember él, és még több a Kárpát-medencében, akik nem is mind magyarok. Bartókban az is benne van, hogy a románok meg a szlovákok is éppolyan emberek, mint a magyarok. Ezt akkor mind végiggondoltam, az ember 15 éves korában nagyon érzékeny. És mivel nagyon vallásos is voltam, filozófiailag is be akartam bizonyítani az Isten létét. Ezért olvastam Kantot, a Tiszta ész kritikáját, és abból rájöttem, hogy bizonyíthatatlan. Ez megrázott. Hiába olvastam hozzá a Gyakorlati ész kritikáját is (amely szerint a csillagos ég és az erkölcsi törvény együtt mégiscsak indokolttá teszik Isten létét), én a tiszta ész mellett szavaztam. Ha bizonyíthatatlan, akkor nincs is. Az ember egyedül van, a társadalomban kell megtalálnia a helyét, nem valami kozmikus rendben. Tudom, ez nagyon csodálatosan hangzik, de egy tizenöt éves gyerekkel megesik, hogy ilyesmiről gondolkozik. És akkor ebőõl egyenesen következett, hogy tudatosan ki kellett lépnem az osztályomból. Ehhez nem kellett szakítanom apámékkal, mert ők borzasztó liberálisak voltak. Nagyapám orvos volt, félrevont engem, és azt mondta, hogy „neked teljesen igazad van, én is tudom, hogy Isten nincsen, csak hát nem akarom mondani a családomban, mert az olyan furcsa, tapintatlan dolog lenne”, és kifejtett egy tökéletes materialista világnézetet. Én meg rájöttem, hogy nem köthetem magam ahhoz az osztályhoz, amelyben a jót is láttam, de a bűneit is: eleget tanított rá akkor Móricz Zsigmond, Ady Endre és Veres Péter…”

Beküldte Trencsényi László rovatvezető. trencsenyi.laszlo@ppk.elte.hu

26
jún 2015
SZERZŐ
HOZZÁSZÓLÁSOK 0 hozzászólás
CÍMKÉK