: Az utazás: filozófiai tett. Emlékezés Zrinszky Lászlóra

Életének 90. évében, a közelmúltban hunyt el Zrinszky László egyetemi tanár, az MTA doktora, az ELTE PPK és a Pécsi Egyetem oktatója és kutatója, a magyarországi neveléstudomány kimagasló alakja.

Termékeny életművének méltatása részben már megtörtént (a Neveléstudományban Kraiciné Szokoly Mária írt méltatást, halálhíre az ELTE honlapján, a PPK honlapján, a NMI honlapján és Kraiciné Szokoly Mária tolmácsolásában az MTA honlapján is megjelent, Morva Péter a Neveléstudomány 2014/4 számában adott közre méltató recenziót).

Amiről viszont kevés dokumentum maradt fenn, az a munkastílusa, munkamorálja, a tanítványaihoz és kollégáihoz fűződő viszonya, valamint a szakterülete művelésével kapcsolatos attitűdjei. Ezekből a perspektívákból kíván emléket állítani Zrinszky László professzor úrnak az alábbi írás.

Személyes kapcsolatba doktori témavezetettjeként kerültem vele az 1990-es évek közepén. Élvezettel olvastam a műveit, rengeteget tanultam belőlük, különösen „A felnőttképzés tudománya” (1996) című könyvét találtam relevánsnak.

Felsőoktatási tankönyvei, amelyek kézikönyvként is jól használhatók, egyedülálló, interdiszciplináris rálátást adnak a vizsgált témakörre, mint például a „Neveléselmélet” című (2002), egyik legnagyobb műve. Elméleti elemzéseiben mindig sokoldalú megközelítésre törekedett és zseniálisan tudta érzékeltetni a nézőpontok finom különbségeit is.

A professzor úr csillapíthatatlan kíváncsisággal, nagyon sokat olvasott, és a korát meghazudtoló frissességgel, az 1990-es évek közepétől a könyvek és folyóiratok mellett az elsők között használta a világhálót is tudományos célra, szakirodalmi kutatásra. Amikor otthon még csak a telefonvonal „lefoglalásával” lehetett internetezni, a Zrinszky család telefonja esténként hívhatatlanná vált. Kollégái és ismerősei tudták róla, hogy ilyenkor „internetezik”. Miközben saját kutatásaival foglalkozott, doktoranduszai figyelmét is felhívta egy-egy, kutatásukhoz kapcsolódó, vadonatúj publikációra.

Nemcsak szívesen kutatott, de példátlan igényességgel alkotott is. Betegségének állandósulása után, amely egy sztrók következtében írás- és beszédkészségének visszafordíthatatlan elvesztését jelentette, több kollégája és barátja megrendüléssel emlegette, hogy „mennyire nyomdakészen fogalmazott az előadásaiban és felszólalásaiban” (Csoma Gyula szavaival).

Mindamellett, hogy szakmai életműve minőségileg és mennyiségileg egyaránt kimagasló, írásai nyelvi remekművek is. Pedig egy személyes beszélgetésben azt jegyezte meg egyszer, hogy nehezen ír. Lehet, hogy így volt, de a végeredmény mindenképpen megérte az erőfeszítést és az időráfordítást. Manapság mindenki siet, pedig a jó munkához valóban idő kell. Fegyelmezett, szigorú időbeosztással dolgozott, amelyhez a felesége, majd egyedül maradása után új, végig mellette álló társa biztosította a hátországot és „több szem többet lát” alapon a formai, nyelvi korrektúrát. Hűséges társa, Gallasy Magdolna szerint „Lacinak a szöveg csiszolása tartott viszonylag tovább. Főleg a pontos szótalálások meg a gondolathoz leghűbb kifejezések megtalálása, s nem annyira a szövegszerkezet vagy mondatszerkesztés miatt.” Az olvasónak Zrinszky László kiérlelt stílusa, választékos, gördülékeny fogalmazásmódja és elméleti elemzéseinek logikai követése irodalmi élményt is nyújtott és nyújt ma is. Ha lehet egy tudományos elemzést mind tartalmában, mind megformálásában esztétikusnak nevezni, akkor az ő tanulmányai, könyvei ilyenek. Időtállóságukat bizonyítja, hogy a mai hallgatók is elismeréssel nyilatkoznak műveiről, a tudományos minőség magasiskolájának és mércéjének tartva őket.

Korát megelőzve, mindig szívesen „kirándult” a szomszédos tudományok területeire, és a legfrissebb, releváns ismeretekkel, tudományos eredményekkel tért vissza, melyek alapján új összefüggéseket alkotott a neveléstudományok számára. A neveléstudományok mellett a filozófia területén is jegyzett tudós volt, de minden, a világ és az ember mélyebb, teljesebb megismerését és megértését szolgáló, tudományos elmélethez (szívesen használta a ’paradigma’ kifejezést) nyitottan, érdeklődéssel fordult.

A vele folytatott konzultációk, majd kollegiális beszélgetések is élményszámba mentek. Ilyenkor nemcsak nagy tudása, hanem életbölcsessége, meghallgatni tudása, őszinte, értő figyelme és fanyar humora, mosolygós derűje is megnyilvánult. Szívesen osztotta meg olvasási élményeit, az új, idegen nyelvű szakkifejezések fordításának dilemmáit, kritikus véleményét, de tanítványai gondolatait is lelkesen vonta be a társalgásba. A Doktori Iskolában egy-egy tőle kapott dicséret sokat ért.

A legszívesebben azonban legnagyobb szenvedélyéről, az utazásairól beszélt. Ha mi kérdeztük ezekről, mindig felcsillant a szeme, és „véletlenül” akadt nála egy sorozat fénykép a legutolsó, egzotikus kuvaiti vagy nílusi útjáról. A doktori képzésben tartott, egyik nevelésfilozófiai előadásában hallottuk tőle azt a gondolatot, hogy „az utazás: filozófiai tett”. Számunkra is AHÁ-élményt jelentett ez a mondat, de az ő fejében egészen bizonyosan különleges módon kapcsolódtak össze az olvasási, tanulási és az utazási élményei. Nagy műveltségéhez és életbölcsességéhez, kutató, kereső, kíváncsi alkatához ezek bizonyára hozzájárultak, vagy talán éppen ebből az alkatából következett az utazás szenvedélyes szeretete.

Bámultuk szellemi frissességét, és ahogyan érdekelték az új elektronikus eszközök, amelyeket az elsők között kezdett használni is. Elismeréssel néztük, ahogyan elővette menedzser kalkulátorát, amelyet sokan még nem is láttunk közelről előtte.

Mindemellett szerény volt, semmi sem állt tőle távolabb, mint az öndicséret vagy az ünnepeltetés. Nem véletlen, hogy olyan kevés fénykép maradt fenn róla.

Mélyen, bölcsen ismerte és értette a szakterületét a mindennapi gyakorlattól egészen a legtágabb és legdifferenciáltabb tudományos távlatokig, a mindenkori kontextusba ágyazottan.

Őt magát megidézendő és a fentieket alátámasztandó, hadd álljon itt emlékül egy olyan írása, amellyel eddig csak a szűkebb szakmai közönség találkozhatott. Egy kutatás résztvevőjeként az 1990-es évek végén küldte be írásos, esszészerű válaszait a felnőttképzés tudományáról (andragógiáról) feltett kérdésekre, engedélyezve a nevével történő, nyilvános közlést. Az alábbiakban teljes terjedelemben csatoljuk szó szerinti válaszait és előzetes megjegyzését.

Előzetes megjegyzés: „Tudatában vagyok annak, hogy válaszaimban egybeolvad az, amit elméleti tájékozódásomból és saját felnőttképzési praxisomból szűrtem le (felnőttek oktatójaként és felnőtt tanulóként). Szerintem ez nem is lehet másként”.

1. Mit ért Ön felnőttképzésen ma?
A felnőttképzés rendkívül tág és egyre táguló fogalom. Elvileg polifunkcionális és sokoldalúan motivált. A társadalmi téridőben határozódik meg, mikor, kiknek a számára mely funkciók és ösztönzők kerülnek előtérbe. Általános és szakmai alapképzés, továbbképzés és átképzés; pótló és kiegészítő jelleg; kényszer, pozíciómegtartási és előrejutási ambíciók, az öncélúságig terjedő önkéntesség; technikai, gazdasági, politikai korszakváltások e sokféleség kulcsszavai. Egy szabatos definíció (melynek lényeges szerepét nem vonom kétségbe, de mélységesen terméketlennek tartom a körülötte folyó – olykor mániákus – szóvitákat) úgy rendeződhetne, hogy:

  • megvilágítjuk a „képzés” és az „önképzés” egybetartozását és viszonylagos elhatárolhatóságát,
  • kijelöljük a felnőttképzés (ez idő szerint adott!) helyét az emberformálás teljes rendszerében,megokoljuk,
  • miért és hogyan egészült ki a „pedagógiai tevékenység” az „andragógiaival”.

A magam részéről a felnőttképzést a szervezett tudásszerzés és képességfejlesztés, frissítés és karbantartás diverzifikált és mobilis kvázi-rendszerének látom.

2. Lát-e Ön számottevő különbséget a felnőttképzés elmélete (andragógia) és a felnövekvők nevelésének elmélete (pedagógia) mint tudományterületek között? Miért? Ha igen, melyek azok a sajátos fogalmak, amelyek alapján kidolgozható az autonóm felnőttképzés elméleti rendszere (filozófiája)? Milyen az andragógia és a pedagógia viszonya ma Magyarországon?
Az andragógia és a pedagógia mint tudományágazat számos vonatkozásban nemcsak találkozik, hanem azonos, aktuálisan azonban mégis az eltérések kikutatása és az ezekből származó gyakorlati konzekvenciák érvényesítése a fontosabb. Ennek egyik alapvető oka banális: a felnőttképzésben zömmel pedagógusok vesznek részt, akik nem könnyen váltanak át a – knowles-i értelemben vett – andragógiai szemléletre. De nem kevésbé alapvető a felnőtt hallgatók domináns beállítódásainak nyomása: zömmel ugyanúgy próbálnak tanulni, ugyanolyan elvárásokat támasztanak képzőik iránt, mint ahogyan, illetve amilyeneket első tanulókorszakuk alakított ki. Elsőrendű témává lépett elő a felnőttek tanulásának módszertana. Az ebből adódó feladatok megoldásának egyelőre csak csekély mértékű (felszínesen pragmatikus) jeleit tapasztalom. – Szerintem nem azon kellene fáradoznunk, hogy autonóm andragógiai rendszert építsünk ki. Csaknem minden problémánk multidiszciplináris – a kutatásban meg kell mérkőznünk a tudáserődüket (a beléjük rejtett partikuláris érdekeket) oly makacsul védelmező határőrökkel. S ha nem is mindenütt igazolódik a pluralizmus-elv, aligha egyetlen andragógiai elmélet (filozófia) legitimitásából indulhatunk ki.

3. Változott-e az utóbbi időben a felnőttképzés olyan mértékben, hogy szükséges lenne eddigi alapkoncepciójának átdolgozása, újradefiniálása? Miért? Ha igen, melyek lennének az új koncepció hangsúlyai, új elemei?
Az előző pontban jelzett (ez idő szerint talán posztmodernnek is címkézhető) felfogásomból következik, hogy nem „az eddigi alapkoncepció” „újradefiniálását” tenném programmá, hanem a korántsem ellentmondásmentes változásokhoz adaptívan igazodó andragógiák („új koncepciók”) világrajövetelének és felerősödésének elősegítését. Ehhez le kellene mondanunk az éppen forgalomba kerülő szellemi divatok kényelmes és könnyű sikereket ígérő konformista követéséről. (Persze ez is mélyebb problémákat vet fel, hiszen a tipikus kutatói attitűdöket a történelem teljessége „termeli”.)

4. Ön szerint mennyire érvényesül a felnőttképzés elmélete és módszertana a gyakorlatban?

    1. Ismerek kitűnő gyakorlatot, melyet alig vezérelnek elméleti meggondolások. (Ebből nem következik az andragógiai szaktudás feleslegessége, csupán annak elismerése, hogy ami ebben a tevékenységben ars, olykor sok mindent nélkülözhet a teóriából.)
    2. Létezik nagyszerű elméleti, módszertani tudás, melyet birtoklója képtelen kellőképpen érvényesíteni (szubjektív okokból és/vagy a nagyon erős közegellenállás miatt).
    3. Előbb-utóbb mindenkit fogságába ejt saját rutinja – holott elméletileg belátja, min kellene változtatnia.
    4. Meg kellene végre haladnunk az elmélet és a gyakorlat absztrakt szembeállítását, hiszen mindkettő és egymáshoz való viszonyuk is nagyon sokfajta. A megoldást a rétegzett elméletben keresem (mely a mindennapos legpraktikusabb tudnivalóktól az andragógiai metateóriákig terjed) és a „gyakorlat” arravaló igényében és képességében, hogy a számára aktuálisan szükséges elméleti rétegre rátaláljon. Az „alkalmazásképes tudás” régi szlogenje az elméletek és a gyakorlatok folytonos érintkezését („párbeszédét”) tételezi fel.
    5. Az andragógia nemcsak gyakorlatorientáló elméleteket kínál, hanem leíró, magyarázó és kritikai jellegű is – nagyrészt ez avatja tudománnyá.
    6. Az ilyen elméleti megfontolásokon kívül szólhatok személyes tapasztalataim alapján arról a benyomásomról, hogy a korszerűnek nevezhető felnőttképzési elmélet és gyakorlat „köszönési viszonyban” is alig áll egymással.

5. Milyen ‘ars poetica’-t, elképzeléseket vagy célokat tart követendőnek Ön a felnőttképzésben? Hogyan valósítja meg ezeket a munkájában?
Andragógiai „ars poeticámat” preferenciákkal világíthatom meg:

  • egy jó dialógus sokkal többet ér, mint egy mégoly kitűnő előadás,
  • egyetlen saját gondolat sokkal többet ér, mint egy jegyzet bemagolása,
  • a hallgatók előrehaladása sokkal értékesebb, mint a legjobb „előadói tetszésindex”.

Ez az értékrendi hármasság (lehetne persze folytatni) gyakorlatomban ritkán valósul meg, mert nem segíti eléggé a hallgatók nagy többségének kvalifikációszerzési célkitűzéseit (melyek jogosságát a legkevésbé sem vonhatom kétségbe), s mert túlságosan „elitariánus”. (A további felsorolást mellőzöm.)

Tisztelettel, szeretettel és nagyrabecsüléssel őrizzük emlékét: tanítványai, kollégái, pályatársai és mindenki, aki a szakirodalomból és személyesen ismerte őt.

Beküldte: Feketéné Szakos Éva, habilitált egyetemi docens (fekete.e@eik.bme.hu).

03
ápr 2017
SZERZŐ
HOZZÁSZÓLÁSOK 0 hozzászólás
CÍMKÉK